Bodzával, az öreg bichonunkkal sétálok a Feneketlen-tó körül. Késő este van. Élvezem a nyugalmat, a csendet, ő lelkesen szaglászik a parti növények között. Poroszkálunk.
Az egyik kanyarban elém toppan a semmiből egy velem egykorú nő, és fiatal, rakoncátlan ölebével szó szerint nekünk esnek. Érzem az ellenállást magamban, nincs kedvem most ehhez a zizegéshez, Bodza is vissza- visszakapva védeni próbálja magát a szemtelenül erőszakos kutyától.
– Évek óta kint élek Franciaországban, de gyakran hazajárok – keltené fel az érdeklődésemet in medias res. – Sok mindent nem értek ebben az országban… Például, ha bemegyek egy gyógyszertárba, és kérek valamit, miért kezdenek el a patikusok mindig futkosni? – hangzik el a legképtelenebb és megválaszolatlanul hagyott kérdés vasárnap este a főváros közepén.
Mégis minden alkalommal eszembe jut ez a találkozás, amikor kétségbeesve futkosok egy akár négy helyen is fellelhető doboz után a patikában. Magamban kuncogok magamon és a hírünket rontó országimázson…