A szerető

  – B@szná meg a kutya a jókurva anyjukat annak a sok ingyenélő, büdös hivatalnoknak – dühöng köszönés helyett Árpi, miközben lepakolja szerszámos ládáját a fürdőszobában.

 – Bent voltam az önkormányzatban – veszi le a kabátját, – majdnem rájuk borítottam az asztalt, rohadjanak meg ott, ahol vannak… – áramtalanítja a cirkót. – Azt mondja nekem,NEKEM, a tetves anyját, hogy fizessek még be 3000 forint illetéket. Hallottál te már ilyet?

A dühtől nem tudja folytatni a munkát, megáll velem szemben, és eljátssza a tegnapi jelenetet.

 – Nem fogtok ti velem itt packázni – mutat felém ütemesen a csavarhúzóval, mintha én lennék a kormányhivatalnok. – Én választottalak benneteket, nélkülem sehol nem lennétek, buzi banda.

Egy mellékes mozdulattal leemeli a cirkó külső borítóját. Ez a mozdulatsor juttatja eszébe, hogy emelgette egy éven át édesapja lebénult, magatehetetlen testét.

 – Az orvosokban sem hiszek – folytatja ugyanazon a hőfokon, – a sok hülye fasz, a fehér köpenyében, mind azt hiszi, ő az atyaúristen. Azt mondja apámnak, nem fog meggyógyulni? – emeli fel a hangját – Persze hogy nem fog, te kis geci, hogy gyógyulna meg, ha azt sulykolod bele, a kurva anyád.

 – Na, lementem Szabolcsba – vált mesélő üzemmódba- odaálltam az apám elé, a szemébe néztem, és azt mondtam neki, egy év múlva járni fogsz. És ÚGY lett!- isteni erő csendül öblös hangjából – egy év múlva járt.

Átteszem a súlypontomat az egyik konyhaszék karfájára, hogy felkészüljek a papa csodálatos felépülésének részletes leírására.

 – Mit tudnak ezek az emberről, a hús-vér emberről? – teszi fel magának a kérdést lenézően – Semmit. Na, most képzeld el, amikor visszavittem nekik apámat egy év múlva. Volt nagy csodálkozás, meg ámuldozás, a kurva anyátok – nevet fel gúnyolódva.

Pár percre a cirkó felé fordul, pöckölgeti, kiemeli az elektromos lelkét, forgatgatja, látszólag belefelejtkezik a hiba keresésbe.

  -Rita, kérdeznék én tőled valamit – fordul elgondolkodva felém.

 – Iiigen? – egyenesedem fel a karfáról.

 – Miért vagy te már 10 éve egyedül? – vágja egyenesen az arcomba. – Okos vagy, szép vagy, csinos vagy, nem furcsa ez…?

 – Ööö..khmm – köszörülöm meg a torkomat, mint aki hosszú ideje nem jutott szóhoz. – Igazad van – nyögöm bizonytalanul – de nincs több kilométeres körzetben senki, aki szóba jöhetne. Meg ugye, a négy gyerek…

 – Ne mondd már! Napjában száz meg száz ember fordul meg a patikában, nem hiszem, hogy nincs közöttük egy sem , aki beléd szeretne.

 – De Árpi -lendülök bele a magyarázkodásba, – az nem úgy megy. Mindenki türelmetlen, siet, el van foglalva a maga bajával, nem a gyógyszerésznő bájaival – fejtem le magamról az elvárását.

Hitetlenkedve csóválja nagy busa fejét.

 – Azt hiszed – gurulok be tehetetlenségemben, – bejön valaki a patikába, megáll előttem, azt mondja mentsem meg az életét, és pár perces beszélgetés után elkéri a telefonszámomat?- tömörítem az elképzelt helyzetet. – Ilyen nincs!- jelentem ki határozottan. – Különben sem adnám oda a telefonszámomat egy ilyen alaknak – teszek pontot a kérdés végére.

Késő este, mikor már Árpi minden bánatát és dühét kiadta nálunk a bankárokról, politikusokról, a teremtés elméletről, fellobbant a gyújtóláng a cirkóban.

 – Jó reggelt kívánok! – lép elém vidáman egy ismeretlen férfi két héttel később egy szeles reggelen. – Ha szeret, adjon egy üveg lándzsás útifüvet – üt meg egy szokatlanul bizalmas hangnemet.

– Ha szeretném, nem feltétlenül lándzsás útifüvet adnék – veszem át a stílusát egy pillanat alatt.

Látom a férfi arcán, felkeltettem az érdeklődését.

– Miért nem? – kérdezi őszinte kíváncsisággal.

Belenézek egy csodálkozó kék szempárba és érzem, meg akarom menteni az életét…

Elé teszek egy- két készítményt, magyarázok, összehasonlítok,ismeretet terjesztek, egyre jobban mosolygok, el -elalélok a tekintetétől.

Teátrálisan a szívére teszi a kezét, és megigézve azt mondja:

  – Én magába szerettem!

Döbbenten meredek rá, a kezem megáll a levegőben.

 – Régen nem vert már ilyen hevesen a szívem – komolyodik el.

A mögötte álló néni hangosan felhorkan, egyre nehezebben viseli az értelmetlen várakozást.

 – Soha nem láttam még vonzóbb nőt magánál -folytatja semmitől sem zavartatva magát.

Érzem, bíborvörösbe vált az arcszínem, a kezeimmel még mindig nem tudok mit kezdeni.

 – Sietnék, ne itt udvaroljon a gyógyszerész nőnek – ment meg a néni a kínos jelenettől.

 – Nem volt fiatal? Nem udvaroltak még magának? – fordul hátra a férfi.

 – Mit érdekel engem, a maga fiatalsága… Hagyjon engem menni a dolgomra, aztán azt csinál , amit akar – hadarja a néni idegesen felém lengetve a receptjeit.

 – Adja meg a telefonszámát – hallom a férfi kérő hangját a zsörtölődésen át.

Zavarban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Átnyúlok a feje mellett a receptekért, szabadulni szeretnék a

kellemetlen helyzettől. Nem mozdul, kérlelően néz rám.

“Ne várd, hogy megváltozzon az életed, ha minden kérdésre ugyanazokat a válaszokat adod” – jut eszembe buddhista mesterem tanítása.

Egy hirtelen mozdulattal felírom a számomat egy blokkszalagra és szemlesütve átnyújtom.

 – A nevét is – adja vissza a papírt egy vadász elégedett mosolyával.