– Egy liposzómás C vitamint és egy D vitamint kérek, ami úgy néz ki, mint az az E vitaminos doboz – haladna azzal a lendülettel már tovább is a patikából egy rokonszenvesnek látszó férfi.
– Az a fajta receptköteles – fejezem ki a sajnálatomat egy kedves grimasszal.
– Na, egy újabb okos szakember… – vet rám egy olyan oldalpillantást, amitől megdermedek. – Azelőtt nem volt az – affektálja gúnyosan.
– Receptre válthatja csak ki, mióta forgalomban van – szárad össze a szám, húzodnak be az izmaim veszélyt sejtve.
– Engem csak ne oktasson…! – tesz felém egy fenyegető mozdulatot.
– Hagyd! – húzza meg a felesége a kabátja szélét nyugtatólag.
Lesöpri.
– Kezdjek most magával vitatkozni? Mondjam el, hogy bemegyek egy másik patikába, és adnak? – játssza meg az “életcsászára vagyok, kisanyám” kártyáját.
– Nem hiszem – vetem meg a lábamat én is vele szemben eltökélten, a “végsőkig kitartok” tekintettel. – Mindenkit ellenőriznek az elektronikus rendszeren keresztül, senki nem fogja kellemetlen helyzetbe hozni önmagát.
– Akkor adjon, amit akar – lép vissza egyet váratlanul.
A csatát itt taktikáztam el:
– Melyiket? – teszek elé készségesen öt féle dobozt.
– Hááát, én tudjam…? – förmed rám teljes megvetéssel. – Tudja egyáltalán, mi az a D vitamin? Gyógyszerész maga? Vagy mi a fészkesfene?
A történetet nem folytatom. Akiben hiányérzet maradna, annak elárulom, a folytatásból hiányoznának a ” hálásan köszönöm a türelmét” és a ” drága életem, örülök, hogy láttam…” párbeszédpanelek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: