– Leküldött a fiam, az a szerencsétlen, hogy hozzak neki hashajtót – igazítja meg fekete keszkenőjét Ilonka néni, betűrve alá vékonyka zsíros haját. – 86 éves vagyok, de minden nap eljövök, hogy segítsek neki, amiben csak tudok. Pedig, messze lakom ám – panaszolja minden alkalommal. – Nekem is fogytán már az erőm, de ez a szép szál ember sclerosis multiplexes lett évekkel ezelőtt. Alig tud menni, csak bottal jár. Mondja, mit is tehetnék…? – siránkozik tovább. – Nem kedves velem. Senkivel sem… – teszi hozzá tárgyilagosan. – Mindig kiabál.
Pici vékonyka alakja elvész a foltos fekete esőkabátja alatt, kézzel toldozott harisnyája hurkákban áll a bokáján. Kitaposott, két számmal nagyobb férfi cipőjében csak óvatosan tud csoszogni, ki ne lépjen
belőle. Nem mozdul előlem kezében a hashajtóval, valakinek ki kell öntenie a szívét.
– Mondtam neki, édes fiam – emeli fel göcsörtös kis mutatóujját – nem lesz senkid, ha én meghalok.
Koszos textilzsebkendőbe szipákolja bánatát. – Mindenkit elmart már magától, csak én tartok ki.
Nehéz bármivel is vigasztalnom, nem mondhatom el neki , én is félek a fiától.
A kormány és a gyógyszermaffia ellenes trágár dühkitöréseitől.
Bár a múltkor megnevettetett. Meggyanúsított, hogy szövetkeztem az olcsóbb gyógyszerek forgalomból való kivonásában a pribékekkel. Orbán és bandájával. Ez a képtelen felvetése jókedvre derített. Kacagtam, ami átragadt rá is, mert legnagyobb meglepetésemre kedélyesebben, mosolygó szemekkel szidta tovább az államigazgatást.
– Nem szabad tőle megijedni – adnám az okos tanácsot Ilonka néninek, de ehelyett csak a fia mérhetetlen küzdelmét emelem ki, amit a lassan ölő kórral folytat nap mint nap.
– Igen, igen, tudom, milyen nagyszerű fiam van, és milyen nagy szüksége van rám – kap erőre újra, hogy holnap is segítse emberfeletti erővel beteg gyermekét.
Mindig lecsúszó szemüvege mögül bizakodva néz maga elé percekig.
– Jöhetek? – kérdezi a szemével Varga úr, aki semmi esetre sem szeretné megzavarni a nénit tűnődésében. A nagyothallók jellegzetes hangosságával kér egy Kalmopyrint az édesanyjának.
– Még mindig lázas, nincs ereje már felülni sem – számol be mérhetetlen szomorúsággal az állapotáról.
– Kihívták az orvost? – kérdezem erőteljesen, de nem jut el hozzá a hangom.
– Teáztatom, simogatom – folytatja lágyan. – 96 éves. Félek, nem sokáig él már. Ki fogja nekem akkor azt mondani, kisfiam? – csuklik el a hangja felindultságában.
– Látta orvos? – próbálkozom újra.
– Addig leszek csak kisfiú, amíg él – bólogat egyetértően.
Hárman nézzük mereven a padlót. és együtt bólogatunk magunkban a nagy igazságon.
Félve indulnak haza mindketten, a patikából kilépve elválnak útjaik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: