A ripacs

 –  Gyere Banya, pakolj ide le – gardírozza élete párját Misi, az élet művésze.

A délutáni matiné hamarosan kezdődik, szól a figyelmeztető csengő az idegrendszeremben, ahogy rájuk pillantok.

Színészek.

Önként nem vennék jegyet az előadásukra, de fel sem állhatok a tragikomédia kellős közepén az átélés kritikájaként.

Tévedésből élhettek le egy életet együtt. Hogy ki, kit tett tönkre, az a tojás- tyúk dilemmája lenne, ha felgöngyölítenék a közös múltjukat.

Misi jólápolt, komoly könyvelői habitussal bír, aki csak egy hirtelen jött bohókás ötletből vett fel kivételesen egy suhogós joggingot magára, de már régen megbánta és elhatárolódik magától is.Gondosan nyírt bajuszának egyenletességét percenként ellenőrzi mutatóujjának vízszintes vonalú kefélésével. Apró szemeivel megállás nélkül vizslatja, ki figyeli őket, kinek lehetne eljátszani a rakoncátlan feleség mellett szenvedő jópofa férj szerepét, akinek csak az istenadta humorérzéke az egyedüli túlélő fegyvere az asszony elviselésére.

Évike a kiöregedett hollywood -i színésznőket juttatja eszembe, akik nem vesznek tudomást az idő múlásáról, és büszkén engedik láttatni egykor szép idomaikat. A kocsma törzsközönsége még most is lelkesen éljenzi a kikandikáló formákat, talán észre sem véve a teljes fogsorhiányt , na meg a kócos haját. Retinájába éghetett magáról egy szexszimbólum képe, mert arcán mélabús mosollyal fogadja az elismerő tekinteteket. A gyógyszerei segítségével valahol a régmúlt sikerei és egy elérhetetlen boldog jövő között rekedve lebeg a posványos jelenben, mert megengedte, hogy a környezete magával rántsa.

Évikére már csak a néma statiszta szerepét osztják.

    – Gyere, gyere – rángatja elém Misi a karjánál fogva – mi jövünk.

Kigyullad az agyamban a piros fény, az előadás elkezdődött.

  – Csókolom néni – köszönt Misi elvékonyított gyerekhangon, amitől én is legalább egy felest döntenék le, ha tehetném.

  – Tegnap Linda néni megígérte nekünk – folytatja ezen a debil hangon,- hogy beszerzi a Banya dilibogyóit.

 – Kérem a sorszámát – hallom a saját rideg, elhatárolódó hangomat.

 – Tessék parancsolni, néni – játssza az alázatost évek óta.

 – Mi ez a rengeteg új gyógyszer? – fordul feleségéhez pajkos hangsúlyba öltöztetett számonkéréssel.

Évike csak egy kedvesnek szánt bamba mosollyal adja tudtára, hogy nem ő tehet az egészről.

 – Mennyibe fog ez nekem kerülni? – mélyül el a hangja, és esik ki egy pillanatra kezdő amatőrként a szerepéből, amikor meglátja, valóban több gyógyszert is kapott élete szomorítója.

A kialakult helyzetnek egyetlen haszonélvezője én vagyok, végre felnőttként beszélhetjük meg reményeim szerint a felmerülő kérdéseket, de a párbeszédet még mindig nem nekem szánja.

   – Inkább költeném italra, mint rád – nevet kényszeredetten, egyik kezével a tárára támaszkodva, másikkal a csípőjére. – Sokba fog ez neked kerülni …- csóválja a fejét, mintha olvasópróbán lennénk, és fél szemmel felém les, meg vagyok-e elégedve az alakításával.

    – Te némber, Teee. Mivel érdemeltem ezt ki? – vonja be nagyjelenetébe a Mindenhatót is az ég felé emelt kezével.

  – Kérnek még valamit? – szakítom meg a katarzis kiteljesedését dilettánsként a számla lezárása előtt.

  – Igen, néni – rántja magára újra Misike személyiségét Mihály. – Fáj mindig a kobakom a játszótéren, amikor Évike ráüt egy lapáttal – affektálja vékony hangon.

  – Uram, szeretném megkérni, hogy vegye férfiasabbra a figurát – instruálom vendég rendezőként.

Rudolf Pétert meghazudtoló improvizációs készségről téve tanubizonyságot, egy mélyről induló, óriási oroszlánbőgéssel fejezi ki nemtetszését, amit több apró utómorgás kísér.

Hát, kőből van ez a nő? – olvasom ki a szeméből a csalódást, míg a gyógyszereket pakolom a zacskójába.

  – Gyere Banya, menjünk!- mondja letörten feleségébe karolva. – Nem értékelik itt sem az ember humorát.

Ezzel a megállapításával szenvedélyesen  vitatkoznék, mert nálam messze első helyre került az Arany Málna díjért folyó versenyben.