– Hohohoho – rikkantja el magát a patika közepén egy általam eddig nem látott ötven év körüli férfi.
Ijedten turkál a farzsebében furcsán rángatva a felsőtestét, majd az első zsebéhez kapva, még kétségbeesettebb arcot vág. Benyúl a zsebbe, ahonnan egyszerűen képtelen kihúznia a kezét.
Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy egy váratlanul berobbanó epilepsziás roham első jeleit látom-e rajta vagy egy órák óta megbúvó piránha rágja le éppen kéztőből az ujjait, ami néma kiáltássá torzítja el az arcát.
Mindkettőnk riadalma alaptalannak bizonyul, amikor megkönnyebbült sóhajtással kihúzza a szorításból az elveszettnek hitt bankkártyáját.
– A lidliben használtam – ad magyarázatot még mindig a patika közepén állva,miközben szívtáji masszázssal energetizálja magát a shockból.
A szeptemberi kánikulában furcsán hat a hosszan lenyúló lódenkabátja, aminek szétzilált hajtókáját gondos mozdulatokkal helyére simogatja.
Szívének oxigén ellátása ismét csak veszélybe kerül, mikor láthatóan ötlettelenül keresgélni kezd a zsebekkel gazdagon ellátott ruhadarabjai között. Egy infarktus közeli állapotból rántja ki magát, amikor egy véletlen mozdulattal rátalál a receptjeire.
Életben marad -e a vásárlás végéig? – latolgatom az esélyeit, mert ha ez így folytatódik, a mentő viszi el.
Még az üdvözlésem előtt megakad a szeme a fejem felett kifeszített táblaképeken, majd egy mellékesen, gyorsan odavetett jónapot után a festmények eredete után érdeklődik. Gyanakodva nézegeti a képeket, hunyorogva próbálja megfejteni, igaz lehet-e az a pár információ, amivel szűkszavúan felvilágosítottam.
Barátságtalanul kéri rajtam számon Szűzanya koronájának eklektikus voltát, mintha én lennék a korabeli mester.
Udvariasan elhárítom magamtól a művészettörténeti kor- és stílusirányzatok keveredésének felelősségét, és a művész szándékának mélylélektani hátteréről sem tudok beszámolni.
Csalódott fintorral nyújtja át a receptjeit, mint aki már abban sem biztos, hogy megbízható helyen váltja- e ki azokat.
– Az mégiscsak a magyar korona lehet…- tűnődik hangosan, míg átnézem a papírokat.
– Feltétlenül, mert a kép Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya címet viseli – tudok végre hozzászólni a felvetéseihez..
A felírt gyógyszerek gyors átnézése után válik számomra nyitott könyvvé a pszichéje, mint ahogy ő is olvasni tud a festmény apró részletei között.
Gyors mozdulatokkal szedegetem össze az emberek elviselését segítő tablettáit a fiókokból. Helyre áll bennem az önbecsülés, ha nem is vagyok megfelelő tárlatvezető, mégiscsak értek valamihez…
– Nyújtsa nekem ide azt a kisfütyit – mondja komoly ábrázattal, mielőtt fizetne.
– A bankkártyás leolvasóra gondol? – rakosgatom össze zavartan magamban a vásárlás befejező aktusát.
– Igen, igen – bólogat meggyőzően – a lidliben is így nyomták elém. Egy fiatal “gáj” kifordította a terminált, és azt mondta – torzítja el a hangját – ” Tegye ide a kisfütyire a kártyáját és kész is vagyunk. No duma, no hablaty” – hadarta el egy mondatban a mai kor mottóját. Tegye és menjen! Ennyi.
Szót fogadok az elektronikus élet csekély kihívásának, és együtt éljük át, ahogy gyorsabban rántja magához a pénzt a rendszer, mint ahogy mi ketten reagálni tudnánk rá.
– Látja? – diadalmasan néz rám – ecet, cékla, karalábé.- Ennyi. – No duma, no hablaty.- Mehet is. – Jöhet a következő. -Bölcsészként ezt, hogy lehet elviselni,mondja?
Begombolja ballonkabátját, megigazítja gallérját, hiszen a naptár szeptember végét mutatja, és behúzott nyakkal kilép a perzselő, rekkenő nyári hőségbe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: