– Szépasszony, de jó, hogy magához kerültem. Szeretem nézni a kecses mozdulatait, a nevető szemét. – udvarol Kajzer úr, míg a kezeslábasából előkotorja a főnöke receptjeit. – Idesüssön, mennyi szart megeszik a vén csoroszlya.
– Fiatalabb magánál jó pár évvel – védem meg ismeretlenül is, látva a születési dátumát.
– Hozzám! Drága, hozzám már öreg – ad magyarázatot a nemek biológiai hanyatlásának eltérő ütemére. – Be – benyúlok a szoknyája alá, ne aggódjon. Egy patront megér…- értékeli a főnökasszonyhoz fűződő viszonyát.
Huncut mosolyán látom, a közöttünk lévő röpke 18 évet ideálisabbnak érzi az erőnlétéhez. Udvariatlanul kinevetem, és a figyelmemet inkább a feladatra irányítom, nehogy átlépjen egy láthatatlan határt.
– Ezt hogy kell bevenni? – halljuk a mellettünk lévő táránál egy fiatal lány érdeklődő kérdését a gyógyszereiről.
– Még kezdő…- csillan fel Kajzer úr szeme egy jó tanító
elhivatottságával. – De megtanítanám neki…- réved mosolyogva a semmibe.
Ez a hirtelen feltáruló buja fantáziakép gatyaigazításra ösztökéli egy kiszakadó nagy sóhaj kíséretében. Meglepik az emlékek.
– Mindig hűséges voltam… – kezdi komoly ábrázattal a
visszaemlékezéseit.
Hitetlenkedve felkapom a fejemet a receptolvasásból.
– ..a férjes asszonyokhoz! – hahotázik egy nagyot saját poénján. – Persze. Mit várt? – hunyorog sokat sejtetően. – Az a legjobb felállás. Bajlódjon vele a férje. Én meg kapom a jót – magyarázza, miközben kifut megnézni a patika elé, megvan – e a biciklije.
– Nincs igazam? – szól vissza, mintha rablóultiznánk a haverokkal a téren. – Az a finom – értene vele egyet a sok összegyűlt kibic.
– Sosem csináltam ebből lelkiismereti kérdést, drága – olvas a
gondolataimban. – Tejben,vajban fürösztenek, én is megadom, ami jár, nincs panasza az asszonynépnek.
– Viszik a biciklijét! – kiáltok egy nagyot, amikor felfogom, mi történik a háta mögött. Ijedten indul meg az ajtó felé, és kapkodva néz jobbra -balra a küszöbről, merre induljon a tolvaj után.
– Azonnal befordult a saroknál – igazítom irányba izgatottan, és én is igyekszem ki az emberekkel, lássuk, mi történik. Tizenöt méteres sprint után kifulladva megáll, svájci sapkáját a földhöz csapva nagyot köp a reménytelen helyzetre.
– Szétesik alatta a következő utcában – vigasztalja magát inkább szomorúan, mint idegesen.
– Miért nem láncolta le? – kéri tőle számon egy fiatalember?
– Amit vinni akarnak, vigyék – bújik ki a zsákból élete egy tragikus szelete…
– Miért nem eredt utána? – értetlenkedik egy testes,
nagymellű asszony.
– Nem futok én senki után – összegzi önérzetesen az életfilozófiáját. – ottegyemegafene..- Régi Csepel.
– Látja, elveszik a nők az eszét – feddem kedvesen az ajtóban.
– Nem bánom én, ha mind olyan szép, mint maga – zökken vissza a szerepébe – Nemcsak én veszek el másoktól…- nevet az élet ütős válaszain.
Az emberek egymás között tárgyalják a történteket, két táborra válnak szét a felelős megnevezésében, és észre sem veszik, hogy néma csendben, maga elé meredve vár a gyógyszerekre. Szemében már nyoma sincs ugyan a könnyed erotikának, inkább a veszteségutáni bánkódás tükröződik benne. Valódi érzelmeit már rutinszerűen titkolva egy könnyed mosollyal felém biccent. és az agya már azon jár, melyik kivénhedt járgányát vonja be a forgalomba a sufnijából.
Nagyon tettszik, ahogy írsz!!!! 🤗