Grófnő

  – Üdvözlöm a hölgyeket – lép be a patikába kedves mosollyal az idős grófnő.

  – Milyen szerencsés nap ez – néz körbe a kiadóban színpadiasan –

nincsenek tömegek Önöknél.

Mély hangja már kissé fátyolos, remegős. Választékosan, de enyhe akcentussal beszél, angol szavakat illeszt a magyar mellé, ha az jut előbb eszébe.

   – Jó estét kívánok, miben segíthetek – invitálom magamhoz udvariasan, de inkább megpihen a szemben lévő széken, és onnan mosolyog rám.

  – Most jövök a doktortól. Doktor Kiss gyógyszereket írt fel nekem, adom is – veszi le a kesztyűjét – de előbb meg kell keresnem – nevetgél magán fejét ingatva.

Mindketten tudjuk, az egyik legnehezebb feladat megtalálni bármit is egy női retikülben. Lassan, nagy körültekintéssel keres a táskában, többszöri, alapos átnézés után vallja csak be, hogy nem találja.

  – Ha javasolhatom, nézze meg a kis dossziéjában – segítek neki türelmesen.

  – Mádáme, igaza van – néz rám örömmel a vastag szemüvege mögül. – Kiváló lett a hajszíne –  akad meg tekintete a frissen festett frizurámon. – Kissé blondi, ööő világosabb, mint a múltkor volt – emlékszik vissza határozottan. –  Nagyon jól áll magának – teszi hozzá jóindulatúan.

Egész lényét kifinomult elegancia lengi körül. Nemcsak a kiegészítők harmonizálnak az igényes ruhával, hanem a mozdulatai, a reakciói is arról árulkodnak, hogy ízig – vérig úrinő.

  – Kérem szépen -, tér jövetele valódi céljára a dicséretek után,  – tegnap nagyon csúnyán elestem. A brazil nagykövet ” vájfja”, ööö, felesége szedett össze a földről – döcögősen nevetgél az eseten. – Megmutathatom Önnek a karomat? – kér engedélyt, hogy feltárja

a sérüléseit előttem

  – Természetesen – vágom rá azonnal készségesen, és kimegyek hozzá a kiadóba. majd azon nyomban fel is jajdulok, ahogy meglátom a sötétlila, fekete foltokat.

  – Ne ijedjen meg a” lédi”, nem tört el. Most jövök doktor Kisstől, és doktor Kiss azt mondta, nem tört el. Felírta a javaslatait erre a papírra. Kérem szépen, nézze át, és mondja el a véleményét.

Hangjából bizalom cseng az idős orvosa felé, mégis kénytelen vagyok felvállalni a tapasztalataimat , hogy egyik készítményt sem érzem megoldásnak a sérüléseire.

  – Az rettenetes lenne, kérem. Holnap az alapítványom ügyében kell eljárnom az attasénál, hogy a magyar gyerekek minél kevesebbet szenvedjenek a kórházakban, majd Visegrádra

megyek tolmácsolni diplomáciai körökben – sorolja nekikeseredve. – Ilyen lila karral nem mehetek tárgyalni.

  – Én inkább a következményeitől tartok – jegyzem meg. –  A fájdalmát is

csillapítanunk kellene – szólok hozzá hangosabban, mert nem reagál az aggodalmamra. – Nehéz lesz így a holnapi napot végig csinálnia.

  – Fáj, persze, fáj – legyint megadóan, de nem ezt tartja elsődlegesen megoldandó problémának.

  – A tegnapi nap, kedves kolléganője, Nikolett, javasolt nekem egy

nagyon imponáló arckrémet – vált át hirtelen a számára kellemetlen helyzetből egy kellemesebb témára. – Kipróbáltam este, nagyon könnyű, izgalmas krém az arcomnak. Be tudja ezt nekem szerezni?

  – Igen, de csak holnap délutánra – nézek utána a rendelésben.

  – Holnap nem alkalmas nekem idejönni Önökhöz, Visegrádon

fogok tolmácsolni diplomata barátaimnak. Tudja, mit? – gondolkodik a megoldáson – felhívom az én” nefjúmat”, és közlöm vele, itt a gyógyszertárban az aranyos” lédik” eltettek számomra

egy értékes krémet. Este a fogadáson úgyis találkozunk.

Élvezettel hallgatom a telefonbeszélgetést, jellegzetes magyar

akcentussal beszél angolul, egy-egy olasz szó becsempészésével. – Bááj

mááj dáárling- búcsúzik el örömmel az ő “nefjújától”, hogy sikerült elintéznie a fontos éjszakai krém szállítását.

  – Rendben is van – mosolyog rám fáradtan.

  – Ne felejtkezzünk meg a kezéről, és a recepteket is kérem.

  – Persze, persze – fogad szót nekem.

  – Vidékre is utazom a héten az alapítványom kiszélesítése miatt –

gondolkodik hangosan.

Míg a gyógyszereit csomagolom, és helyes kis pakkot adok neki,

végig hallom gondolatait. Hálásan köszöni meg az érte tett szolgálataimat. Nehézkesen rakosgatja, fogja a dobozokat, sérült kezéből a földre hullanak.

  – Nagyon köszönöm, Mádáme – döcörög az eseten, ahogy szedegetem össze a lábainál szétgurult üvegcséket.

Karba öltve kísérem ki a patika ajtajáig, hogy segítsek neki lelépni az alattomos kis lépcsőfokon.

Tekintetemmel követem elegáns alakját a belvárosi forgatagban, míg

el nem vész egy letűnt kor tagjaként – örökre…