1.0Harmadik negyedhttps://baradlairita.cafeblog.huRita Baradlaihttps://baradlairita.cafeblog.hu/author/baradlai-ritafreemail-hu/<a href="https://baradlairita.cafeblog.hu/2019/09/20/csak-o-ne/attachment/15689384245866659824539973155788/" rel="attachment wp-att-1816"><img src="https://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/09/15689384245866659824539973155788-225x300.jpg" alt="" width="225" height="300" class="alignleft size-medium W-miimage-1816" /></a> - Komolyabban kellett volna vennem a Piedone becenevet - bosszankodom magamban, és próbálom kiszabadítani a nedves, puha kézfogásából a kezemet. Bár a mai egyetemisták inkább látnák benne Banános Joe alakját, mint Rizzó felügyelőjét…- téved a szemem a terméskövek közül kihajtott gyomokra, mint az igénytelen megjelenésére. Egyetemi tanár? - Csalódott? - Nem - vágom rá túl gyorsan, de bátran nézek a hunyorgó szemébe, mert nem látszik a bőrredők alatt. Egy határozott kézmozdulattal a pesti korzó hosszanti irányába jelöli ki a séta útvonalát, és egyúttal meg is célozza a végét. Addig talán kibírom… Kattog az agyam. Emberség, udvariasság, tapintat, hogy lesz ez…? Egy percet sem szeretnék vele tölteni. - Mellékvesehormon problémáim vannak - intézi a bejelentését egy kenyérszeletet morzsáira szétrázó galambhoz, mint hozzám, de egy villám mandinerből rám pattan a tekintete, majd vissza a galambra, hogy ellenőrizze, milyen hatást váltott ez ki a szárnyasban. Egyikünk sem vett rajta semmi különöset észre, ezért pár métert csendben sétálunk egymás mellett tovább. Ránk tűz a délutáni nap, csorog végig a veríték a gerincemen, a halántékomon, a magassarkú szandálomban minden lépés kínszenvedés. Egyszerre kívánhattuk meg a kávéház teraszán hűsölő vendégek jeges italát, mert megállva az út közepén, benyúl a kicsit már kopottas teszkós szatyrába, és nagyot húz a Mizse szénsavmentes vízéből. - Ez jólesett - törli meg elégedetten a száját, és egy intéssel megerősíti, jó felé megyünk. - Otthon minden lépésemet előre megtervezem, hogy semmiért ne kelljen visszamennem, ha már elhaladtam mellette. Szigorú szabályok között élek. Mindennek megvan a helye és az ideje. Felvillanyoz az életmódja. - Én a négy gyerekkel úgy fogom fel az életet, mintha egy hangos, vidám, olasz karnevál lenne... - alapozom meg az összeférhetetlenségünk fő okát, legyen később hová visszautalnom, és teszek egy pár feltűnő táncmozdulatot, hogy nyomatékosítsam az otthonomban dúló “dolce vitát”. - A relativitásról, a kozmosz fekete lyukjairól azért elbeszélget velük, ugye…? - kapaszkodik még egy gyenge elméleti fűszálba, mielőtt bedobná a nyakában logó nedves törölközőt a korzón pihenő turisták közé. - A reality- re gondol? Ja, igen. Minden valóság show-t megnézünk, és meg is beszéljük, amit látunk. Úgy nevelem őket, hogy legyen véleményük - bólogatok öntudatosan, és gondolatban megveregetem a vállamat. Szamba! - Rita, ne haragudjon - néz hirtelen az órájára, de mégis az egyenes utat választja a kifogások helyett, - ne raboljuk egymás idejét. Úgy érzem, mi nem illenénk össze…Nem elég…, hogy is mondjam, hogy ne sértsem meg? Nem elég...tanult. - Óhh, valóban…? - szomorodom el. - De be kell látnom, Önhöz, Tanár úr, egy komolyabb és műveltebb hölgy illene… - Valóban...És még valami...már messziről láttam a cipőjéről, hogy maga nem hozzám való…,de gondoltam, udvariasságból megyek magával egy kört. - Nagyon kedves gondolat...és megtisztelő, Tanár úr... - Mondd, Béla! Ennyire utálsz? - Dehogy! Segítettem mind a kettőtöknek rálátni, időnként jobb az egyedüllét, mint a társas. Nincs igazam…? richhttps://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/09/15689384245866659824539973155788-150x150.jpg150150