1.0Harmadik negyedhttps://baradlairita.cafeblog.huRita Baradlaihttps://baradlairita.cafeblog.hu/author/baradlai-ritafreemail-hu/<a href="https://baradlairita.cafeblog.hu/2019/09/04/vakrandi/img_20190903_224821/" rel="attachment wp-att-1769"><img src="https://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/09/IMG_20190903_224821-225x300.jpg" alt="" width="225" height="300" class="alignleft size-medium wp-image-1769" /></a>Már bánom, hogy nem öltöztem ki…- bemutatkozás és kézfogás helyett megpörget a saját tengelyem körül. Majd még egyszer. A szandálas, óriás lábfejét nézem szédelegve. Eltol magától egy karnyújtásnyira, és elégedett mosollyal értékeli a látottakat: - Erre nem számítottam... Erre én sem. A kezébe kapaszkodva próbálom az egyensúlyomat és a bájos mosolyomat visszanyerni. A válláig, ha érek. Bizonytalan magasságban keresem a tekintetét, a nap a szemembe vakít. Bután vihogok. Ez az ember két mozdulattal kibillentett önmagamból. Inkább egy bábnak érzem magam, mint egy kívánatos, üde, diplomás nőnek. - Indulhatunk? - nyújt felém egy bukósisakot. - Hová? - képedek el, és hagyom, hogy a Vespa robogó fényévekre repítsen a komfortzónámtól. - Megvagy még? - szól hátra tetetett aggódással a hangjában a Margit híd közepén az autók között szlalomozva. Nepálban láttam ilyen közel elsuhanni egymás mellett a járműveket. Centikkel…? - Ültél már motoron? - kezdi az ismerkedést őszinte figyelemmel, felhasználva a kínálkozó apropót. - Combig feltűrt nyári ruhában, dizájn napszemüvegben még nem - üvöltöm a fülébe, és hálát adok a német háborús filmekből megelevenedett bukósisak teljes inkognitójáért, meglátva magunkat a szomszéd autó szélvédőjéről visszatükröződni. Holnap az interneten száguld majd végig egy felvétel rólam, de biztos, hogy letagadom. - Ne félj, nem lesz semmi bajod. Motorversenyző voltam, minden pályarekordot bezsebeltem már, nem most fogok janizni veled - tépünk el a harmincas tábla mellett hetvennel a rakparton. Csak ne nézne mindig félig hátra, ha hozzám beszél… - Ott halt meg egy barátom. Abban a kanyarban - néz jobbra a kinyújtott keze irányába, míg balra kanyarodunk. Kellenek a személyes történetek is egy randin - ötlik fel bennem egy másodpercre, ezt is kipipálhatnánk... De ebben a manőverben rajtam kívül a szembejövő merci terepjáró vezetője sem biztos, mert ránk dudál. Az összhatás az eddig szunnyadó endorfin termelésemet berobbantja. Felnevetek. Érzékelem ugyan, hogy nemcsak a sebességhatároknak, hanem a piros lámpáknak és a menetiránynak is fittyet hányunk, de egyszer élünk, és remélhetőleg még sokáig… - Egy korsó kézműves sört kérek - tépem le a bukósisakot a fejemről megrészegedve már az úttól is, és remegő lábakkal, elhomályosult aggyal keresek két nyugágyat közel a Duna partjához. Az előttünk elúszó hajók keltette hullámok nyaldossák a lábfejemet, kortyolgatom a sörömet, és egy kacsa család békés szombat délutánjába pillanthatok bele. Tökéletes. Érdemes volt kijönnünk ide a Rómaiig, árkon bokron át. Micsoda életérzés... Van viszont egy zavaró körülmény is. Lajos. Beszélgetni akar. - Mesélj az életedről - próbálkozik lelkesen. - Te, az annyira unalmas, hogy még engem is untat - hunyom le a szememet a napnyugta felé tartva az arcomat. Nem akarom elrontani ezt a természet adta harmóniát. - Akkor én mesélek - ragadja magához a szót a következő pár órára, és ötven évnyi kalandot zúdít a rövidtávú memóriámba. - Még most is füvezel? - szakítom meg egy-egy fontosabb kérdéssel az élettörténetét. - Figyelj, és arra gondoltál, hogy milyen veszélyes egy fegyvergyárból csempészni? Ja, hogy ültél is…! - zaklatom magam egyre jobban fel a részletek feldolgozása alatt. - Bocs, ő hányadik feleséged volt? Jaa, még a német nő előtt... - Nem hiszem el, hogy ennyi raklap nyugtatót ki tudtál vinni a gyárból! - ugrom fel a nyugágyamból sokadszorra. - Idefigyelj, Béla! Normális vagy? Ezzel az emberrel akartál engem összehozni? Mondj egyetlen dolgot, amiben hasonlítunk vagy összeillünk. - Te is egyedül vagy meg ő is. Nem elég? richhttps://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/09/IMG_20190630_174658-150x150.jpg150150