1.0Harmadik negyedhttps://baradlairita.cafeblog.huRita Baradlaihttps://baradlairita.cafeblog.hu/author/baradlai-ritafreemail-hu/<a href="https://baradlairita.cafeblog.hu/2019/02/10/te-szerencsetlen-lecovekeltel/img_20190210_130036/" rel="attachment wp-att-1269"><img src="https://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/02/IMG_20190210_130036-225x300.jpg" alt="" width="225" height="300" class="alignleft size-medium wp-image-1269" /></a>- De helyes kis kobakok - gyönyörködöm egy rokonszenves házaspár iker gyerekeinek a fejformájában, akik a szüleik hátán egy-egy kenguruban lógnak, és a tömeggel együtt várjuk a csontig hatoló hidegben a metrópótló buszt. A tekintetem vissza-visszatér hozzájuk, mert bár én sem szerettem, amikor minket is megbámultak az emberek csak azért, mert ikreink vannak,de jópofának tűnik, hogy az apuka is cipeli a ráeső babát a hátán. Egy félmosollyal elképzelem a volt férjemet ebben a szerepben, de mi inkább a “négy gyerek az anyukán” családtípus voltunk. Belelóg a kiskrapek arcába az anyukája bojtos sapkája - kapom el a pillanatot, és reflexből megigazítanám a fején, hogy ne zavarja vele a gyereket. - Biztos nem érzékeli, hogy súrolja a pofiját - szavazom meg ösztönösen a bizalmat, de a férje nem látja? - krenkölöm magam a huszadik fejfordításnál. - Mi közöm hozzá, ha őket nem zavarja…? gondolatsorral nyugtatgatom magam. A félév körüli gyerek oldaltartásban igyekszik kitérni a csapódások elől, fintorog, ha az anyja gyorsabban arcon simítja, mint ahogy ki tudna térni a bojt elöl. Túlélésre nevel... - Na végre, itt a busz - menekülök a látvány elöl egy távolabbi ajtóhoz, de éppen egymás mellé kerülünk valami megmagyarázhatatlan keveredés folytán. - De legalább levette a sapkáját! - enyhülök meg irányukba, és a városképet bámulnám a fejek között, ellazulva, ha nem kötné le a figyelmemet az anyuka tarkóján összekötött konty. Éppen a gyerek arcába lóg. A szemem előtt… A szemébe. - És ráadásul a kis csonk szúrós vége! - izgatom fel magam újra. - Szóljak? - Ne szóljak? - A gyerek apja nem veszi észre, az már biztos! Dehogy az anyja sem…! - Nem. Nem veszi észre. Hová fordítsam a fejemet? - Hány megálló még a Deák tér? - Nézzek ki inkább a Bajcsy- Zsilinszky útra, mint az orrom elé...! - Mit túráztatom itt magam…? A gyerek váratlanul nyöszörögni kezd a csikizéstől, a már bejáratott oldaltartásban próbálja védeni magát. - De hogy viszkethet neki...Meg sem tudja vakarni… Nem bírom tovább…! - Elnézést kérek - szólítom meg őket barátságosan, - a baba arcába lóg a kontya, és nagyon szúrhatja a szeme alatt a haj vége… Egy lenéző félmosollyal felém fordul az anya, kioktató hangnemben felhívja a figyelmemet a saját problémáimra, és pár szóval felvázolja a lehetőségeimet, amiben első helyen áll a leszállás opciója, majd ugyanazzal a felsőbbrendű arckifejezéssel folytatja a békés diskurzust a férjével. Sokkol. - Nem látod, hogy a busz másik része szinte üres? - gázol át rajtam egy idősebb testes nő a felszálló tömeggel. - Eltorlaszolod az utat! Te szerencsétlen alak! Odacövekeltél? Nem szólok semmit, mert még az előző percek hatása alatt állok, meg kinek is mondjam, hogy a férfi hátán utazó kisbabától nem tudok mozdulni, mert megnyomnám a szűk egyemberes átjárón. Senki nem értené körülöttem, talán csak a spanyol fiatalok csoportja... Elönt a tehetetlenség kétségbeesése. Sírhatnékom támad. A baba arcában az anyja hajával... Együtt szenvedek vele. Elviselhetetlenül fáj. Nekem már csak egy megálló…, de ez a gondolat sem hoz enyhülést… Lehajtom a fejem. <a href="https://baradlairita.cafeblog.hu/2019/02/10/te-szerencsetlen-lecovekeltel/img_20190210_120024/" rel="attachment wp-att-1272"><img src="https://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/02/IMG_20190210_120024-225x300.jpg" alt="" width="225" height="300" class="alignleft size-medium wp-image-1272" /></a> richhttps://baradlairita.cafeblog.hu/files/2019/02/IMG_20190210_130036-150x150.jpg150150