– Kiket?
– Őket…! – húzza fel a jobb szemöldökét a fiatalos-harmincas, minisztériumi köztisztviselő nő, aki elhúzódó ebédidejében intézi éppen a magánéletét.
– Miért tenném? – kérdezek vissza tanácstalanul.
– Mert sokan vannak!
– Ez egy család…- nézegetek ki a nő válla felett.
Szúrós tekintettel, némán áll velem szemben tovább. Haragszik rám. Még mindig nem értem…, békésen beszélgetnek az alsó tagozatos forma gyerekek, míg a szüleik gyorstapaszok között válogatnak.
– Nincs érvényben jelenleg olyan rendelkezés, hogy nem lehet a patikában bent egy négytagú család…
– De külföldiek! – leheli a stigmát idegesen feléjük fordulva.
– De pláne! Betartják a szabályokat…, mindenkin van szájmaszk, csendben várakoznak, semmi okom arra, hogy kitessékeljem őket. Inkább haladjunk! Kevesebbet lesz egy légtérben velünk…
– Megismer?
– Persze
– Lehúzom a maszkomat…így…Emlékszik rám?
– Persze
– Tavaly kisegített, míg Magyarországon voltam, és sok elintézni valóm akadt…
– Igen, persze, hogy emlékszem…
– Most sincs időm orvoshoz menni… Pár napja érkeztem Izraelből, és három napom van meggyógyulni, mert félek, nem engednek fel az Amerikába menő repülőre.
Gyors fejszámolás…, de ez nem az én dolgom.
– Miben segíthetek?
– Nagyon csúnyán köhögök…Megmutassam?
– Ne
– Így!:…
Ugat.
– Hallja? Így!:…
Kettőt ugat.
– Lehúzom a maszkomat! Jobban hallja…
– Ne!
– Így!:…
Teljesen felém fordulva ugat. – Ez booorzasztó!
– Az…Ez valóban borzasztó…
Jövőre veled ugyanitt…??? – tűnődöm mindkettőnk esélyein.
Elképedve állok.
– Ne menjen el! Háromszázhetvennégy forint visszajár!
– Lefertőtleníti nekem egyenként, Aranyom?
Bizonytalanul visszahúzom a kinyújtott kezemet.
– Na, látja…megkímélem. Nekem tesz szívességet, ha nem kell hazavinnem ezt a sok aprót…pepecs munka lenne…szemezgessék mások!