Csodálkozva kapom fel a fejemet a nevem hallatán.
– Ritácska! Jöjjön már át ide a másik oldalra! Ide! Ide!
Elképedve futok át az autók között az invitálásra. A nyitott kapu előtt egy fogatlan, bajszos, szakállas néni széles mosollyal vár.
– Nusika vagyok, itt lakom a házmester lakásban. Láttam, amikor beköltöztek a szembe házba múlt héten. Nagyon szép lányai vannak. Ikrek. Apukájuk nincs?
A főváros közepén egy aprócska faluba csöppentem? Hiába is titkolóznék, Nusi néni már a nevemet is tudja…
– Elváltunk. Ő nem jött velünk.
– Akkor nagyon vigyázzon rájuk! De ha megkér, én is figyelni fogom őket!
Nagyon rossz érzés kap el, ahogy végignézek a nejlon otthonkás, szétvágott gumicsizmába bújtatott, csupasz lábas nénin. Így képzelem el a városi boszorkányokat.
– Nagyon kedves tetszik lenni, de nem kell őket figyelni. A bátyjaik vigyáznak rájuk. Kemény fiúk…! Csókolom.
Úgy érzem, nekem is üzennem kell. Az ismeretleneknek. Terjedjen a híre, nem vagyunk egyedül.
Szeretném elfelejteni ezt a múltból itt ragadt lényt, meg ezt a sötét udvart. Az utca másik oldalán fogok közlekedni, ebben teljesen biztos vagyok. A lányoknak is szólok, bár ők nem olyan csevegősek, mint én…
– Maga reumatológus? – szólít le a kapunk előtt pár lépéssel egy vadidegen nő, aki húzós bevásárló kocsijával előttem poroszkált pár méteren.
– Nem, gyógyszerész vagyok.
– Nekem azt mondták, maga reumatológus – emeli meg ellentmondást nem tűrő mély baritonját. – Ne szórakozzon velem…!
Hatalmas, szőrös alkarját elnézve elbizonytalanodom, melyik egészségügyi végzettséghez ragaszkodjak. Helyettem is eldönti a begyűjtött információi alapján. Valakiben jobban bízik, mint az új jöttmentben:
– Nemrégen költözött ide négy gyerekkel. Nem?
Óvatosan bólintok. Ez még így vállalható.
– Na, akkor maga az a reumatológus – böki meg a vállamat pár napon túl gyógyuló körömnyommal.
Öblös nevetésétől a mellettünk elsétáló cocker spániel behúzott farokkal fut be a parkoló autók alá. A gazdája is feltűnés nélkül próbál elslisszanni fenékben kiszélesedő, terebélyes teste mögött a szabadon hagyott pár centis járdarészen.
– Tücsike – csalogatja a kutyáját halkan, – gyere ki, semmi baj! Ez nem petárda! Csak a Margó nevetett…
Aggódom Tücsike testi épségéért, ki ne fusson a forgalomba, de nem merek utánanézni sem. Az én testi épségem is veszélybe került. Margó mázsás kézfejét a vállamon pihenteti meg.
– Na, a lényeg! Hozzon nekem abból a jóféle kenőcsből, amit a minap Tónibának hozott. Végig kürtölte az egész utcát, hogy Maga gyógyította meg. Nekem is kell olyan!
– Tónibá? Ki az a Tónibá?
– Az a félnótás…! Aki reggelente a kukák tetejét csukogatja…, meg énekelget magában.
– Én nem hoztam neki semmilyen kenőcsöt – nézek magam elé tanácstalanul, de egy mentő gondolat reményt ad: – A zöldséges Marikától kaphatta! Az ő fájós lábára ajánlottam egy krémet! Az lehet…
– Az lehet…! Adja oda holnap a coopós Evelinnek a pénztárba, én is kipróbálom.
– Evelint keresem – lépek be bizonytalanul másnap a Coopba a híres belvárosi reumatológus titkos összetevőjű csodakenőcsével, amit csak a mi patikánk készít. – Margónak hoztam – nyújtom át a rozáceás arcú pénztárosnak a tégelyt, és már tudom is, jövő héten nekem kell majd a kitágult kapillárisaira megoldást keresnem.
– Maga az új lakó a tizenhetesben? – szól ki a polcok közül az üzlet vezetője kíváncsian.
Több szempár is a vásárlók közül beazonosít magának percek alatt. Leendő kuncsaftjaim…
A mai napig nem tudom használt-e Margónak a kenőcs, mert nem jelentkezett, hogy ki szeretné fizetni. Én meg nem erőltetem.
Talán, ha újra fáj majd a lába…? Akkor barátkozunk!
Addig csak a hírem járja…boltról boltra, kapuról kapura.
A kedves emberek között is.