– Kisfiam! A telefonszámommal…? “Apát keresünk” szalagcímmel? Szerinted, hány kretén fog jelentkezni?
– Igazad van, Mami! De tennünk kell valamit, mert hét éve várunk rá. Azt mondta neked az orvos, ez az utolsó esélyünk.
– Tudod, hogy én mennyire nem szeretném…
– Igen, de mi nagyon! A lányok is vágynak rá. Olyan jó lenne, ha összejönne…
– Eddig sem volt szerencsénk, emlékezz! Mindegyik önjelöltről kiderült, hogy alkalmatlan a feladat elvégzésére…Már az ösztönök sem a régiek.
– Ismerkedhetnél séta közben…
– Tegyek ajánlatot az első jöttmentnek? Évekbe telhet, mire megtaláljuk az igazit.
– Várj! Kaptam féléve elérhetőséget a Feneketlen-tónál egy férfitól, ha szükségünk lenne egy belevaló fickóra…többszörös apa már. Alfréd. Itt van, hívd fel!
Nagy levegőt veszek, és kéretlen, kelletlen felhívom az ismeretlen számot, hogy a gyerekeimnek örömet szerezzek.
– Ó, elnézést kérek, hogy felébresztettem. Sajnálom. – teszem le sűrű bocsánatkérések között a telefont. – Kínában van üzleti úton, hajnali három óra van ott éppen, de egész felvillanyozta a lehetőség. Milyen emberek vannak…Kéri, hogy legközelebb is őt hívjuk először. Mindent megtesz, hogy sikerüljön. Hűűű, de blama volt…
– Tedd túl magad rajta, Mami! Csak te érzed ezt kellemetlennek. Viszont, eszembe jutott Sanyi! Itt lakik valahol a közelben…
– Ugye, nem gondolod kisfiam, hogy cirkálni fogok egész nap a környék utcáin, hátha összefutok Sanyival…, különben sem tetszik. Rövidek a lábai.
– Matyi bácsi?
– Idős már, és elhízott.
– És Dodi? Őt jobban ismerjük.
– Gyógyszert kell szednie, mert gyenge idegzetű, és izgalmában epilepsziás rohamokat kap. Nem szeretném, ha részesei lennétek ennek a látványnak. Nem beszélve arról,hogy ez öröklődhet…
– Akkor marad az internet…
– Regisztrálnom kell egy társkeresőre? Gyerekek…!
– Figyelem! Holnap délután jön hozzánk Donáld. Több jelentkezőből választottam ki. Sármos, jóvágású fiúnak néz ki a felvételeken. Remélem, örökíti azt a csibész képét..
És valóban…, mint a bemutatkozó klipjében…peckesen, életvidáman, magabiztosan lépi át a küszöbünket.
– Szia, Donáld – üdvözlöm kedves háziasszonyként. – Örülök, hogy ellátogattál hozzánk – szólok még utána, mert rám se hederítve céltudatosan tart egyenesen a szobába.
– Donáld vagyok – mutatkozik be mögötte a magas fiatalember.
– Nem Tibinek hívják? – nézek rá zavartan.
– Ó, nem. Tibi, a kutyám neve. Donáld én vagyok. Merre van a kis menyasszony? – érdeklődik körbenézve a lakásban. – Még nem próbálta élesben soha Tibi a nemzést, de ha rám hasonlít, nem maradunk sokáig…
Négy kamasz gyermeki szempár néz utána reménykedve.