Bár a mai egyetemisták inkább látnák benne Banános Joe alakját, mint Rizzó felügyelőjét…- téved a szemem a terméskövek közül kihajtott gyomokra, mint az igénytelen megjelenésére. Egyetemi tanár?
– Csalódott?
– Nem – vágom rá túl gyorsan, de bátran nézek a hunyorgó szemébe, mert nem látszik a bőrredők alatt.
Egy határozott kézmozdulattal a pesti korzó hosszanti irányába jelöli ki a séta útvonalát, és egyúttal meg is célozza a végét.
Addig talán kibírom…
Kattog az agyam. Emberség, udvariasság, tapintat, hogy lesz ez…? Egy percet sem szeretnék vele tölteni.
– Mellékvesehormon problémáim vannak – intézi a bejelentését egy kenyérszeletet morzsáira szétrázó galambhoz, mint hozzám, de egy villám mandinerből rám pattan a tekintete, majd vissza a galambra, hogy ellenőrizze, milyen hatást váltott ez ki a szárnyasban.
Egyikünk sem vett rajta semmi különöset észre, ezért pár métert csendben sétálunk egymás mellett tovább.
Ránk tűz a délutáni nap, csorog végig a veríték a gerincemen, a halántékomon, a magassarkú szandálomban minden lépés kínszenvedés.
Egyszerre kívánhattuk meg a kávéház teraszán hűsölő vendégek jeges italát, mert megállva az út közepén, benyúl a kicsit már kopottas teszkós szatyrába, és nagyot húz a Mizse szénsavmentes vízéből.
– Ez jólesett – törli meg elégedetten a száját, és egy intéssel megerősíti, jó felé megyünk. – Otthon minden lépésemet előre megtervezem, hogy semmiért ne kelljen visszamennem, ha már elhaladtam mellette. Szigorú szabályok között élek. Mindennek megvan a helye és az ideje.
Felvillanyoz az életmódja.
– Én a négy gyerekkel úgy fogom fel az életet, mintha egy hangos, vidám, olasz karnevál lenne… – alapozom meg az összeférhetetlenségünk fő okát, legyen később hová visszautalnom, és teszek egy pár feltűnő táncmozdulatot, hogy nyomatékosítsam az otthonomban dúló “dolce vitát”.
– A relativitásról, a kozmosz fekete lyukjairól azért elbeszélget velük, ugye…? – kapaszkodik még egy gyenge elméleti fűszálba, mielőtt bedobná a nyakában logó nedves törölközőt a korzón pihenő turisták közé.
– A reality- re gondol? Ja, igen. Minden valóság show-t megnézünk, és meg is beszéljük, amit látunk. Úgy nevelem őket, hogy legyen véleményük – bólogatok öntudatosan, és gondolatban megveregetem a vállamat.
Szamba!
– Rita, ne haragudjon – néz hirtelen az órájára, de mégis az egyenes utat választja a kifogások helyett, – ne raboljuk egymás idejét. Úgy érzem, mi nem illenénk össze…Nem elég…, hogy is mondjam, hogy ne sértsem meg? Nem elég…tanult.
– Óhh, valóban…? – szomorodom el. – De be kell látnom, Önhöz, Tanár úr, egy komolyabb és műveltebb hölgy illene…
– Valóban…És még valami…már messziről láttam a cipőjéről, hogy maga nem hozzám való…,de gondoltam, udvariasságból megyek magával egy kört.
– Nagyon kedves gondolat…és megtisztelő, Tanár úr…
– Mondd, Béla! Ennyire utálsz?
– Dehogy! Segítettem mind a kettőtöknek rálátni, időnként jobb az egyedüllét, mint a társas. Nincs igazam…?