– Gyógyszerész vagy, nem…? – és lendületesen le is szervezi az első közös programunkat…, a könyököm alá csúsztatott kézzel vezet az első körúti patikába.
Úgy látom, inkább gyakorlatias, mint romantikus alkat, próbálom objektíven is megítélni a viselkedését, mert már hosszú listám van a “negatív benyomások” oldalon. A másik oldal még üres.
Értem a szándékot. Meghittség is kell egy emberpár szorosabb kapcsolatához, de inkább felajánlom az út szélén parkoló autók bármelyikének visszapillantótükrét, minthogy én kenjem be a gyulladt szemét.
Vesztésre áll…
A szemrehányó tekintetét látva, én is.
– Tudod, hogy fertőző? – kérdezem kioktatóan, de be kell látnom, hogy egy bürokrata, jogászközgazdász tudástárából hiányozhat a gennykeltő baktériumok fogalomköre, ha akár még Semmelweis Ignácnak is el kellett viselnie saját orvoskollégái gúnyolódását, kirekesztését.
És a randinak itt vége is szakad.
Nincs következő programajánlat, elképzelés, akarat, sem kedv. Téblábolunk.
Most egy villámrandi szervező menthetné meg a helyzetet, csenget egy picit. Átülhetünk egy másik asztalhoz. Új szempár, új lehetőség.
De egy miniszteri tanácsos nem bukhat meg már az első percben, és mint egy lelkes galléros paradicsommadár, a következő három órában, bizonyítani akar. Legfőképpen magának…
A kéz a kézben andalgás vízióját már csírájában fojtom el a Margitszigeti séta első lépésénél, de szerencsére a metronómot egy izgalmasabb ritmusra állítja be a természet, befutunk a híd alá a hirtelen jött nyári zápor elől. Na, nem kéz a kézben. Inkább versenyt futunk.
– Téefet és konzervatóriumot is végeztél? – csúszkálok a nedves leveleken egyik ámulatból a másikba esve a szivárványos ég alatt. – Egy csinovnyik? – élcelődöm vele még mindig tartva a három lépés távolságot.
A szabadtéri színpadnál járunk.
Teátrálisan hátralép egy csöpögő bokor díszlete alá, és az életemben hallott legszebb bariton egyikén áriázni kezd.
Az elképesztően erős hanghullámok nemcsak az én sejtjeimet szorítják a testem másik oldalához, hanem a sziget teljes élővilágát dermesztik meg ebben a pillanatban.
Egy eleven impresszionista festmény előtt állok megbabonázva.
– Ah, bravo Figaro!
Bravo, bravissimo! Bravo! La la la la la la la La!
Hány versszaka van még ennek a belépőnek? – hagy alább a kezdeti katarzisom, mert csak egy kis beéneklésre számítottam. – Hány perces lehet? – nevetgélve kínlódom végig látszólag egyedül állva a bokrok szegélyezte betonon. – Istenem, add, hogy ne sétáljon erre egyetlen egy kutyás ismerősöm sem!
– Honnan jön ez a mennyei hang? – nézik az emberek az elvonuló felhőket, de a kevésbé spirituális sétálók is hangszórókat keresnek a villanyoszlopokon, a színház nyilvános főpróbájára gyanakodva.
Egyre kellemetlenebbül érzem magam.
Elismerően, de halkan tapsikolok: Brávó, brávó! – nehogy ráadást adjon.
– Kubában jártál salsa órákra? – csúszik ki a számon, nem tanulva az előző esetből…
…és már repít is a lucskos füvön, néhol a nyakamig fröcskölve a sarat. Egy Gloria Estefan számot énekel aláfestésnek, találóan a Dirty Dancingből, és hálát adok a tánc alapállásáért, mert a bal oldali szeme az egészséges.
Pár lépés után kiderül, hogy én nemhogy Kubában, még itthon sem tanultam táncolni, de hősiesen botladozom az eső áztatta kátyúkban, és próbálom a körénk gyűlt nézőközönségnek kacagásommal tudatni, én jobban élvezem a salsát, mint ők az én látványomat.
– Persze, szívesen meghallgatom a verseidet is – nézek fel a buszmegálló átlátszó tetején át kémlelve az égre, vajon meddig tart az újabb zápor, és csak reménykedni tudok, nem zenésítette még meg a költeményeit.
– Látlak még? – csókol kezet búcsúzásként.
A válaszom nem hallatszik meggyőzően, még én sem hiszem el, de Isten bocsásson meg, nem vonzódom hozzá.
Ő egy igazi paradicsommadár.
– Legközelebb rád is szánunk időt…- szól még vissza a sarokról biztatóan.
Én meg lennék a jelentéktelen, szürke tojója…
Közönségnek.