Majd még egyszer.
A szandálas, óriás lábfejét nézem szédelegve.
Eltol magától egy karnyújtásnyira, és elégedett mosollyal értékeli a látottakat:
– Erre nem számítottam…
Erre én sem.
A kezébe kapaszkodva próbálom az egyensúlyomat és a bájos mosolyomat visszanyerni.
A válláig, ha érek.
Bizonytalan magasságban keresem a tekintetét, a nap a szemembe vakít. Bután vihogok.
Ez az ember két mozdulattal kibillentett önmagamból.
Inkább egy bábnak érzem magam, mint egy kívánatos, üde, diplomás nőnek.
– Indulhatunk? – nyújt felém egy bukósisakot.
– Hová? – képedek el, és hagyom, hogy a Vespa robogó fényévekre repítsen a komfortzónámtól.
– Megvagy még? – szól hátra tetetett aggódással a hangjában a Margit híd közepén az autók között szlalomozva.
Nepálban láttam ilyen közel elsuhanni egymás mellett a járműveket. Centikkel…?
– Ültél már motoron? – kezdi az ismerkedést őszinte figyelemmel, felhasználva a kínálkozó apropót.
– Combig feltűrt nyári ruhában, dizájn napszemüvegben még nem – üvöltöm a fülébe, és hálát adok a német háborús filmekből megelevenedett bukósisak teljes inkognitójáért, meglátva magunkat a szomszéd autó szélvédőjéről visszatükröződni.
Holnap az interneten száguld majd végig egy felvétel rólam, de biztos, hogy letagadom.
– Ne félj, nem lesz semmi bajod. Motorversenyző voltam, minden pályarekordot bezsebeltem már, nem most fogok janizni veled – tépünk el a harmincas tábla mellett hetvennel a rakparton.
Csak ne nézne mindig félig hátra, ha hozzám beszél…
– Ott halt meg egy barátom. Abban a kanyarban – néz jobbra a kinyújtott keze irányába, míg balra kanyarodunk.
Kellenek a személyes történetek is egy randin – ötlik fel bennem egy másodpercre, ezt is kipipálhatnánk…
De ebben a manőverben rajtam kívül a szembejövő merci terepjáró vezetője sem biztos, mert ránk dudál. Az összhatás az eddig szunnyadó endorfin termelésemet berobbantja. Felnevetek.
Érzékelem ugyan, hogy nemcsak a sebességhatároknak, hanem a piros lámpáknak és a menetiránynak is fittyet hányunk, de egyszer élünk, és remélhetőleg még sokáig…
– Egy korsó kézműves sört kérek – tépem le a bukósisakot a fejemről megrészegedve már az úttól is, és remegő lábakkal, elhomályosult aggyal keresek két nyugágyat közel a Duna partjához.
Az előttünk elúszó hajók keltette hullámok nyaldossák a lábfejemet, kortyolgatom a sörömet, és egy kacsa család békés szombat délutánjába pillanthatok bele. Tökéletes.
Érdemes volt kijönnünk ide a Rómaiig, árkon bokron át.
Micsoda életérzés…
Van viszont egy zavaró körülmény is. Lajos.
Beszélgetni akar.
– Mesélj az életedről – próbálkozik lelkesen.
– Te, az annyira unalmas, hogy még engem is untat – hunyom le a szememet a napnyugta felé tartva az arcomat.
Nem akarom elrontani ezt a természet adta harmóniát.
– Akkor én mesélek – ragadja magához a szót a következő pár órára, és ötven évnyi kalandot zúdít a rövidtávú memóriámba.
– Még most is füvezel? – szakítom meg egy-egy fontosabb kérdéssel az élettörténetét.
– Figyelj, és arra gondoltál, hogy milyen veszélyes egy fegyvergyárból csempészni? Ja, hogy ültél is…! – zaklatom magam egyre jobban fel a részletek feldolgozása alatt.
– Bocs, ő hányadik feleséged volt? Jaa, még a német nő előtt…
– Nem hiszem el, hogy ennyi raklap nyugtatót ki tudtál vinni a gyárból! – ugrom fel a nyugágyamból sokadszorra.
– Idefigyelj, Béla! Normális vagy? Ezzel az emberrel akartál engem összehozni? Mondj egyetlen dolgot, amiben hasonlítunk vagy összeillünk.
– Te is egyedül vagy meg ő is. Nem elég?