Vonakodva, óvatosan kiemel egyet többszöri kínálásomra, mintha a tetején lévő magok drágakőből lennének.
– Te, ez finom – nézi meg tüzetesen a belsejét is. – Az anyjukúristenit! Akkor sem veszek tőlük semmit – legyint a kezével a pékség felé, mintha velük szúrna ki az önkéntes bojkottjával. – Itt a belvárosban a Jóisten pénze nem lenne elég.
– Új párod van? – terelem engem is érdeklő téma felé a beszélgetésünket, ne kezdjük rosszkedvvel a napot.
– Egy olasz! – bólogat mellé büszkén. – Már úgy tudok vele veszekedni olaszul, mintha a tévében hallanád. – Che cazzo vuoi? – emeli meg a szemöldökét, és jellegzetes olasz kéztartásban indulatosan legyez felém. – Vaffanculo – tesz még rá egy lapáttal az olaszos temperamentumra belecsapva az alkarjába.
A méregdrága élesztő- és adalékmentes teasütemények a légcsövemre csúsznak az élethű előadásmódtól, és nem tudom eldönteni levegő után kapkodva, az életemért küzdjek vagy a színészi munkát kérjem-e “ újra,újra “ visszatapsolással, mert legalább annyira megérné…Időt kérek.
– Pedig nem sajnáltam tőled a kekszeidet – ütögeti a hátamat apró lelkiismeret-furdalással, és miután stabilizálódott az állapotom, otthagy a patika előtt. – Na, sietnem kell órát tartani. Várnak rám az én csincsilláim.
– Az én csincsilláim, az ovisaim – magyarázza délután túláradó kedvességgel. – Egy magánóvodában is tanítok heti kétszer. Ma Rómáról beszélgettünk, mert az egyik kislány ott volt a szüleivel. Azt mondta, Róma a szerelem városa, és az anyukája szerint mindenkinek el kell mennie oda legalább egyszer. Meg kell őket zabálni, olyan aranyosak.
Csukott szemmel, mosolyogva táncol apró forgásokkal a tengelye körül, mint az oviban a csoportjában tette, de gondolatban Fábió tartja erős karjaiban.
– Itt hagyhatom a receptjeimet? – halkul el a fejében a képzelt aláfestőzene hirtelen. – Futok fel a Rózsadombra egy magántanítványomhoz. Holnap már ki tudnám fizetni…