– Oké, de nem inkább…
– Éppen olyan különcös – bohókás, mint te…
– Férfiban az nem biztos, hogy …
– Ne aggodalmaskodj mindig! Hozzád illik! – fojtanak el minden levegővételemet már a beszívás pillanatában. – Mindig nevet, mindenkivel jópofa, az érdekli, ami téged, mintha csak veled beszélgetnénk, olyan szórakoztató – hadarják kánonban.
– Ajjaaaj…akkor valami nagyon nyomhatja a lelkét…, fölöttébb gyanús ez a jókedv…- toporgok a kínálkozó lehetőség kapujában, hogy megismerhessem férfi alteregómat. – Jól van, megadhatjátok a számomat, legfeljebb egymás vállán sírjuk ki a bánatunkat, ha senki nem látja…
– Ugye, említettétek neki, hogy négy gyerekem van – fordulok még vissza a küszöbről. – Nehogy aztán félre nyelje a whiskyjét, ha meghallja a csak társadalmilag korrektnek ható számot.
– Persze… – néz össze a kedvenc testvérpárom bizonytalanul.
– Te mondtad neki? – kapom el egyikőjük kérdését, mielőtt becsapódna az ajtó.
– Esténként a Duna-parton szellőztetem ki a fejemet – adja meg az útirányt Gábor, és a következő pár hétben gyakran szellőztetjük az életünket, titkainkat egymás előtt a dunai szélben.
A nőies, randis cipőket önvédelemből bakancsra cserélem már a második sétánknál, mert a Duna budapesti szakasza még ebben sem járható be vérhólyagok nélkül. Pláne, mert nem is egyenesen haladunk dél felé, hanem cikcakkban, vagy sinus-cosinus hullámokat vetve a pesti és budai oldalak között. Fáradtabb, enerváltabb napokon csak egy egyszerű O betűt írunk le a két part között.
Élvezzük egymás társaságát. Ezt az önként megtett kilométerek jelzik…
Ugrándozom, lelkesen sasszézok a balján, mint egy kislány az apja mellett, és alig várom, hogy megfogja végre a kezemet. Aztán beteszem a zsebembe, mert fázik.
A művész mozi után egy kerevetre kuporodunk a fröccsünkkel, nem bújunk össze, de intellektuálisan kielégítjük egymást a film mondanivalójának megvitatása közben. Egyszer így is jó…
A jazz koncerten érzem, ahogy a női hiénák legszívesebben nyálcsorgatva tépnék el mellőlem, és van, aki nyíltan flörtölni mer vele, mert sem egymásnak, sem a külvilágnak nem küldünk szexferromonokat, jelezve, hogy egymáshoz tartozunk. Másodszor már így sem jó…
Tőlem szokatlanul, séta közben óvatosan végig futtatom a kezemet a veséje tájékán, vagy éppen a vállán, amit magyarázhatnék baráti gesztusnak, ha nem akarná érteni. Nem akarja.
Éjszakánként az ágyamban elemzek. Összevetek. Szavakat, mondattöredékeket, mozdulatokat, hangsúlyokat.
A sarkamon megkeményedtek már a hólyagok a bakancstól, a Duna-part éjszakai színei vibrálnak reggelente a szemem előtt, egyre csalódottabb vagyok. És kielégítetlen. Információ hiányban szenvedek…, valamit nem tudok, jelez a női szenzorom. Miért van ez még mindig így???
Pár napra elutazom egy buddhista tanításokat átadó hosszú hétvégére, és ott, az imazsámolyomon ülve, ” egy életem, egy halálom” hangulatban, megírom életem első nyíltszíni szerelmi vallomását:
342 híd
Ível át a Dunán.
Próbáljuk ki mind!
Vegyünk sarut, hátizsákot,
Vigyünk benne bort.
(bárhol kapunk hozzá szódát)
Hamuba sütjük a pogácsát.
Teszünk mindenre rá…
Menjünk világgá.
Három napot kell várnom a válaszra, ami sms-ben jön:
– Nem vagyok egyedülálló.
– MI VAN??!!! Miiii vaaaan?
Úgy érzem, egy pár meditációt le kell tolnom a koronacsakrámon, mire ezt fejben összerakom.
Mester, segíts!