Vékony, sudár férfi, tömött, ősz bajusszal. Huncut, meleg tekintettel halad előre.
Egy lába van, de tényleg csak ennyi a különbség a színész, Sam Elliott javára.
– Rita, ne bámuld már azt az embert – szól rám anyukám keresztapás, elhaló, rekedtes hangján.
– Mia Mamma, vagy inkább Pádre, qual é il problema? – nevetem el magam a pillanat teljes szürrealitásán.
– Vicces vagy… Ez a férfi egész nap csak köszönget nekem – méltatlankodik. – Ha nyolcszor futunk össze egy nap, akkor nyolcszor köszön.
– Ez borzasztó! – affektálok szőkenősen.
– Köszönjön csak egyszer! – toppant a lábával. – Vagy ne is köszönjön…
– Anyukám, olyan jóképű férfi…, biztos tetszel neki…- nézek végig az előző napok szenvedésétől kissé meggörbült alakján, összetapadt haján.
Ezen még ő is nyerítve nevet, mint egy torokgyulladásos csitri, és mint aki nem is volt pár nappal ezelőtt még halál közeli állapotban. Be is fullad tőle rendesen, be kell futnom az inhalálószeréért a kórterembe.
– Azért megölni nem akartalak…- törölgetem csapzott homlokát.
– Még ma is négy infúziót kaptam. – kapkod levegő után. – Jóképű férfi. Tüdőrákja van – hadarja tőmondatokban. – Én meg lassan négyes stádiumú COPDs. Alig élek. Micsoda kórházi romantika…- szív még egyet a pipájából.
Másnap a kórházi folyosó ablaka előtt ülve találtam édesanyámra. Megengedte, hogy a férfi mellé guruljon. Némán nézték a viharos szél hajtotta fákat, a rohanó felhőket, rövid hózivatart.
Gondolatban, ki tudja, merre jártak…