– Rázd csak a kilincset 8 óra előtt 10 perccel, akkor sem nyitom ki – puffog Pannika a patika kiadójának felmosása közben – Már a száradás miatt sem merek szellőztetni, tegnap is átküzdötte magát egy nő a küszöbre kitett széken. Én nem tudom…, – csóválja a fejét rosszallóan. – Naa, még a végén ránk töri az ajtót – megy ijedten az ablakhoz.
– Elkések a munkahelyemről!- topog idegesen egy nő, és ritmusosan rázza a bejárati ajtót tovább.
Pannikát sem kell félteni. Energikusan rántja ki, szinte tövestől a kilincset:
– Mi nem fogunk elkésni, kedves hölgyem. Fél nyolc óta itt vagyunk, pedig csak nyolckor nyitunk – csapja a nő orrára, és elégedetten rendezgeti a prospektusokat tovább. – Ezt sem látogatta meg még a NAV…
– Hallottátok mi történt a Lipótiban? – néz hátra hozzánk, a gépeknél vagyunk- e már. – Az eladónő mesélte, hogy járt…, az agyatokat eldobjátok!
Kétfelé próbálok koncentrálni, még a napi nyitást le kell futtatnom-
– Bekopogott hozzá egy terhes nő kétségbeesve, rosszul van, adjon már neki inni, mert elájul. Megsajnálta, aztán lecsapott rá…! NAV ellenőr volt! – ejti borzadva a szavakat, mint akit a halál keresett fel cimborázni.
– Igen, ebben az a szörnyű, hogy az emberséget ölik ki az emberekből. Mindenkiben a hatóságot látod – sóhajtok gondterhelten. – Az előbbi nő is biztos rosszul volt…, tépheti magát az irodájában, akkor sem segíthettünk neki.Ő meg minket szid…, ahogy mi szidtuk a múlt héten a rendőröket.
– Mi volt, mi volt? – maradt ki Pannika a múlt pénteki nagy afféromból.
– Később elmesélem – nézek rá az órára – nyitnunk kell, de annyi, hogy egy bolond megfenyegetett minket, mert nem fogadtuk el fizetési alapnak a DM-es pontgyűjtő kártyáját. Egy beteget megkértem titokban, szóljon az itt posztoló rendőröknek, veszélyben vagyunk, de visszaüzentek, nem tehetnek semmit, nem hagyhatják el a helyüket. Hívjuk ki mi az ügyeletet Megértem…, de akkor is…, félelmetes volt.
Az volt aztán a szerencsénk, hogy az őrült férfi is követelte a hatóságokat, így nyíltan telefonáltam előtte,mintha az ő kérésének tennék eleget.
Ha nem lett volna két méteres és rosszkedvű, még nevettem is volna a helyzeten.
– Jó reggelt kívánok – mosolygok rá az első vásárlónkra. Ez a nap más lesz, mint a többi…! – határozom el bátorítólag magamban. Csupa derű és segítségnyújtás.
– Jó reggelt – fogadja egy fiatal lány a köszöntésemet,láthatólag kínban. – Ma reggel kellett volna bevennem a fogamzásgátlómat – hatásszünetet tart, hogy legyen időm átvenni a probléma súlyát, – és csak akkor vettem észre, hogy elfogyott.
Óvatosan, nehogy megsérüljön, elém tolja az üres dobozt bizonyítékképpen.
– Sajnálom, nem segíthetek – veszem át az arckifejezését, hogy érezze, én is valóban sajnálom.
– Este későig dolgozom, nem lesz időm felíratni – lövi le udvariatlanul az első kézenfekvő tanácsomat.
– Pedig más megoldást nem látok…- futtatom le a nulla lehetőségek halmazát egy pillanat alatt.
Minden más eszközt büntetnek.
– Akkor Maga felel azért, ha terhes leszek – jelenti ki a lelki terror eszközével.
– Városnyi gyerek megszületése szárad már a nyakamon – sziporkázok hálás közönség hiányában is, mielőtt még bepöccennék a felelősségem vitatható arányainak 100 %-s eltolása miatt. – Értse meg, nincs lehetőségem segíteni. Három hivatalos szerv is ellenőrzi a munkámat. Még orvosi igazolványra sem adhatok ki három havi fogamzásgátlót, akkora lett a szigor… – magyarázkodok, hátha csillapodik a dühe.
– Ti mikor vágtátok rá a banki alkalmazottra az ajtót, ha nem volt meg az egyik papírotok, és nem tudta elintézni, amiért mentetek? – sóhajtok nehéz szívvel a kolléganőim felé.
– Tessék, miben segíthetek? – fordulok a következő beteghez reménykedve, hátha nem én miattam megy tönkre az élete.
Vagy az enyém…